Anna legalább akkor aludt, amikor sétáltunk (legalábbis a hordozóban; a babakocsiban akkor sem ;-).
UPDATE!!!
Az étlapos körjátékot továbbadtam a fiúknak (Bombadil Tomának és Loriennek).
Azt hiszem, sosem készítettem még el a karácsonyi menüt előre, próbaképp. Egyrészt mert akkor hol a meglepetés varázsa, másrészt mert nagyon ritkán készítek el egy ételt több alkalommal, harmadrészt meg mert ha véletlenül ez utóbbi mégis előfordul, másodszorra tuti kudarc az egész. Most azonban volt néhány kísérletem, ugyanis az idén nem mi megyünk... Kriszta barátnőmet, a párját és négy hónapos kisfiúkat várjuk vacsorára Karácsony előestéjén. (Olaszországban csak 25-én kezdődik a nagy ünneplés, és mivel sem Krisztáék, sem mi nem tudunk az idén otthon karácsonyozni, kitaláltam, hogy hívjuk le ide a magyar angyalokat a mennyből. A szülőket, nagyszülőket meg majd bekapcsoljuk az éneklésbe élőben Msn-en keresztül.)
Erre az alkalomra készült tehát az alábbi próba tiramisù, és meg kell mondjam,nagyon finom lett, de milyen már az amikor Karácsonykor azt eszem, amit épp egy hete is elkészítettem....! Szóval per pill. nem hiszem, hogy ezzel zárjuk majd a karácsonyi menüt -amiről egyébként még halványlila gőzöm sincs, mert egyszerűen nem volt időm ezen gondolkodni. (Jah, persze mea culpa. Egy-egy fontosabb menü miatt hetekig szoktam rágódni, szakácskönyveket, gasztronómiai magazinokat olvasni, most viszont ezek helyett Nemalvó Anna Manóval énekelünk, játszunk, és amikor csak lehet sétálunk. A karácsonyi menü meg le van tojva.)
Na jó, azért titokban elmondom, hogy tele van a hócipőm a húsz perc alatt elkészíthető ételekkel, és alig várom, hogy egyszer egy teljes napot a konyhában tölthessek!
Talán jövő Karácsonykor? ;-) Talán már Annával együtt. :-)
Karácsonyi tökös tirmisù
Hozzávalók:
A tököt meghámoztam, magjait kikapartam, nagyobb darabokra vágtam, megszórtam nádcukorral, és sütőben puhára sütöttem (az elején alufóliával letakartam, hogy a cukor meg ne égjen).
A sült tököt pürésítettem, hozzáadtam a mascarponét, a joghurtot, fahéjat és egy kevés nádcukrot, majd a krémet simára kevertem.
A fenyőmag felét és négy szilvát felaprítottam, összekevertem a nagyobb darabokra tördelt mézeskaláccsal, majd meglocsoltam egy kevés tarpai szilvapálinkával, és kb. 10 percig állni hagytam.
Poharak aljára raktam egy réteg mézeskalácsos-szilvás keveréket, erre jött egy réteg tökös-fahéjas mascarpone, végül a tetejére a megmaradt szilva ill. fenyőmag került. (Persze a rétegeket lehet folytatni, amíg van a hozzávalókból, bár ekkora mennyiségű mascarponébol nem futja túl sok rétegre.)
Ha lett volna időm, próbálkoztam volna még a mézeskalács helyett mákos bejglivel, és aszalt szilva helyett kandírozott naranccsal, pálinka helyett Grand Marnier-vel, mascarponéban kis narancsvirágvízzel, de mióta szeretem a diót, a diós bejgli-rumos meggy-rum v. diólikőr hármas is megért volna egy kísérletet, nem beszélve egy esetleges amarettis-amarettós-darált mandulás-tökös verzióról....
Anyuka álmodik...
Pandoro karácsonyfa
Hozzávalók:
A tojások sárgáját a kristálycukorral verjük habosra, ízesítsük a rummal, a fahéjjal és 4 ek. meggylekvárral, majd kanalanként adjuk hozzá a ricottát és a mascarponét. A tejszínt verjük kemény habbá, és óvatosan, hogy a hab össze ne essen, keverjük össze a tojásos-mascarponés-lekváros masszával. A krémet folpackkal fedjük le, és felhasználásig tartsuk hűtőben.
A pandorot keresztben egy éles késsel vágjuk fel úgy, hogy legalább öt csillag-réteget kapjunk. Minden réteget kenjünk meg a meggylekvárral, és az egyes rétegeket kissé elfordítva tegyük egymásra (Így kapjuk meg a fenyőfa formát.)
A mascarponés krémet töltsük habzsákba, majd nyomjunk belőle a fa „ágaira” egy-egy hógolyót, minden hógolyóra ültessünk egy-egy cseresznye-gömböt, és/vagy mentalevélkét, végül tetszés szerint szórjuk meg az ezüst színű dekorgolyóval, és ha még bírjuk a kalóriákat, porcukorral is. Tálalásig mindenképp tartsuk hűtőben!
Karácsonyi torrone puding
Hozzávalók:
A zselatinlapokat áztassuk hideg vízbe. A torronét törjük apró darabokra (30 grammnyit tegyünk félre a díszítéshez).
A tejet, a tejszínt és a vaníliát lassú tűzön melegítsük fel, és amikor forrni kezd, adjuk hozzá az apróra tördelt torronét, és húzzuk le a tűzről.
A tojássárgákat a cukorral verjük habosra, közben adjuk hozzá a burgonykeményítőt, és nagyon lassan adjuk a tejszínes-torronés még meleg, de nem forró tejhez, majd az egészet alacsony lángon, folyamatosan keverve, gőz fölött sűrísük be. (Akkor jó, ha a sűrű krém a kanálra rátapad ugyanakkor még csorgatható.)
A krémet ezután vegyük le a tűzről és oldjuk fel benne a jól kicsavart zselatinlapokat. Adjuk hozzá a Brandyt, 2 ek. mézet, majd öntsük mogyoró- vagy mandulaolajjal kikent formás tálkákba, és tegyük hűtőbe legalább 4-5 órára.
Tálaláskor a tetejét a megmaradt torronedarabkákkal és néhány csepp mézzel díszítsük.
Szőlős-aszalt szilvás házinyúl
Hozzávalók:
Egy serpenyőben felhevítem az olívaolajat, a húst megpirítom benne, és félreteszem. A cserépedényben megolvasztom a vajat, a cukrot enyhén karamellizálom rajta, majd hozzáadom a vékony csíkora vágott lilahagymát, az áttört fokhagymát, az apró kockára vágott zellerszárat, a rozmaringágat, végül a crema di balsamicot majd az egészet nagy lángon addig főzöm, míg az összes víz elpárolog róla. Ekkor adom hozzá az előzőleg megpirított nyúldarabokat, az aszalt szilvát, a borókabogyót, a fehérbort és a húslevest, valamint egy kevés sót, ill. borsot.
Az edényt lefedem, és egészen kis lángon hagyom, hogy a nyúl ebben az édeskés-boros-fúszeres lében megpárolódjon. Amikor a nyúl már puha, az alatta lévő lé pedig kellőképpen besűrűsödik, hozzáadom a félbevágott, kimagozott szőlőszemeket, és az egészet lefedve még 2-3 percig főzöm. Naaaaagyon finom! Másnap is! Első nap polentával, másnap csőben sült édesköménnyel ettük.
A Nők Lapja egyik tavalyi számában főzte Tamás. Ott Kenyérmorzsás-paradicsomos csirkemell néven futott. Kicsit módosítottam a fűszerezésen, a csirkemell helyett pedig karajszeleteket használtam, és bár nem vagyunk nagy rakottas család, ez Embernek is ízlett. Aszonta „jó ez a pizzás hús”! Azért néha egész jó dolgokat iski tudnak találni a magyarok! ;-)
Paradicsomos-mozzarellás rakott karaj
Hozzávalók:
A karajt kb. 5mm vékony szeletekre vágom, kissé kiklopfolom, sózom, borsozom, a szeleteket vékonyan megkenem a mustár felével.
A húsos füstölt szalonnát vékony csíkokra vágom, és egy serpenyőben ropogósra sütöm. A serpenyőben maradt zsiradékon a hússzeletek mindkét oldalát egy-egy percig sütöm, majd egy tűzálló tálba kevés olívaolajat öntök, és a tál ajlát kibélelem a hússzeletekkel.
A mozzarellát, a paradicsomot és a zsömléket egyforma nagyságú, (kb. 2x2x2 cm-es) kockára vágom, megszórom sóval, borssal, oregánóval, hozzáadom a maradék mustárt, az egészet alaposan összekeverem, és beborítom vele a hússzeleteket.
A kisütött szalonnacsíkokat és a rozmaringot a tetejére szórom, meglocsolom egy kevés olívaolajjal, és 170 fokra előmelegített sütöben 30 perc alatt ropogósra sütöm.
A kókuszreszeléket elkevertem a cukorral és a liszttel. A tojásfehérjéket és a sót kemény habbá vertem, hozzákevertem a kókuszos-cukros lisztet, a masszát habzsákba töltöttem, onnan pedig egy sütőpapírral kibélelt tepsibe 4-5 cm-es köröket nyomkodtam, és 200 fokra előmelegített sütőben kb. 10-12 percig sütöttem.
Ui.2.: Már többen is jelezték, hogy majd jönnek a kórházba! Én meg tavaly, amikor a sógornőm délelőtt tizenegykor szült, és este hétkor láttam, hogy az újszülöttel együtt 13! ember van egyszerre a kétágyas kórteremben, azt hittem, ez csak valami vicc, pláne, amikor azt láttam, hogy az újszülött kézről kézre jár...
Azért jegyeztem le ide mindezt, mert nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy néhány hét/hónap/év múlva hogyan fogok viszonyulni ehhez a szituációhoz. Úgy értem, lehet, hogy csak most vélekedek így, (mert arra már bizony rájöttem, hogy az ember terhesen kissé megbolondul), és idővel örülni fogok amikor az emberek csoportosan jönnek majd látogatni minket?
Ekkor voltam én 17 éves, harmadikos gimnazista – Ibrányban. Éppen három hete kezdtünk el olaszul tanulni, amikor szeptember végén-október elején először jöttünk ide, Friuliba, (Rivignano és Gradisca között kb. 50 km a távolság). Mekkora móka volt, atyaég! Utána többször is jöttünk, de az első út volt a legtermékenyebb, a legintenzívebb, a legvidámabb, a leglazább, a legfárasztóbb, a legromantikusabb, a leg...leg...leg...
Katától, Lucianotól és persze Olaszországtól ezután egyszerűen nem tudtam elszakadni. Lassan-lassan olyannyira jóbarátok lettünk, hogy meghívtak, tolmácsoljak az esküvőjükön. (Persze ez így enyhén szólva túlzás, hiszen felolvastam szépen az anyakönyvvezető után mindazt, amit Kata előre lefordított, na de a „kárrierem”;-) mégiscsak itt kezdődött.) Próbáltam máshol, más irányban keresni az utamat, de akárhová fordultam, mindig zsákutcába kerültem, és egy-egy jel mindig azt súgta, hogy az olasz nyelvvel kell foglalkoznom. Az ember ugye igyekszik a könnyebbik végét megfogni a dolgoknak, és ezalól én sem voltam kivétel. Másodéves néprajzos voltam, amikor kimentem Bolognába, egy kispasasra vigyázni, de sajnos kissé balul sült el az egész, és mire visszajöttem, már nem iratkozhattam be a második félévre, így halasztani kellett. Nagyon megviselt a dolog, két szék között szépen a földre pottyantam, de mit ad a Jósten, egy-két hónap múlva egy vicenzai vállalkozó a környékünkön épp ügyintézőt keresett, én pedig kapva kaptam az ajánlaton. Életem egyik legtanulságosabb időszaka következett; azóta is emlegetem. Ekkor ébrdtem rá arra, hogy itt bizony nekem kell kezelésbe venni a dolgaimat. Végül, barátaim, ismerőseim, tanáraim már évek óta tartó unszolására jelentkeztem olasz szakra (ha tudom, jóval hamarabb megteszem, de nyilván nem véletlenül történt, hogy nekem éppen akkor és épp Debrecenbe kellett jelentkezni).
A felvételire nem volt sok időm készülni, épp a néprajzos vizsgáim és egy terepgyakorlat kellős közepén voltam. Szégyen vagy sem, 2 azaz kettő könyvet olvastam el: az egyik egy Fellini életéről szóló mű volt -a filmművészet akkortájt nagyon érdekelt- a másik a Pinocchio kalandjai. Emlékszem, a szóbeli vizsga már elkezdődött, ott görcsöltünk mindannyian a terem előtt, amikor kijött Peti -később csoporttársam- és rémülten hallgattuk, amikor azt mesélte, hogy az aktuális olaszországi politikai helyzetről és mindenféle nagy történelmi eseményekről kérdezték. Belőlem ekkor elszállt minden izgalom. Az esélytelenek nyugalmával, mosolyogva vártam a soromra, és elhatároztam, hogy bármi történjen, én az olasz konyháról fogok beszélni.
Aztán amikor végre rám került a sor, M. tanár úr, azt mondta:
„Carissima Gabriella!” -azt hiszem, ennyiből mindenki, akinek bármelyik magyarországi olasz tanszékhez valaha is köze volt, tudja, hogy kiről van szó ;-) Válasszon magának egy művészeti ágat, és beszéljen annak olasz vonatkozásairól!
Kb. két másodperces gondolkodás után rávágtam, hogy ha már olyan gentile volt, hogy felajánlotta a választás lehetőségét, akkor én parlerei della culinaria italiana....mert ugye az is művészet. Hát, mit mondjak. Tudom, háttal nem kezdünk mondtatot, de akkor még M. tanár úr is erre kényszerült, és a fejét vakarva, megbánva nagylelkű ajánlatát végül beleegyezett. Persze minduntalan próbálta más irányba terelni a témát. Előkerült a bolognai út, lelkesen érdeklődött affelől, hogy milyen műalkotásokkal találkoztam ebben a gyönyörű városban, én meg hárítottam, mondván, hogy gyakorlatilag semmivel, amit szívből sajnálok, de az időbeosztásom nem tette lehetővé, hogy múzeumokba, templomokba látogathassak, pedig annyira szerettem volna...és egyébként is, nagyon rossz élményekkel tértem haza, és nem szeretnék a bolognai utamról bővebben mesélni. DE ! Ettem ott egy ferrarai specialitást, aminek ha a nevére nem is, az ízére a mai napig is emlékszem... (Persze a műemlékekkel kapcsolatban lódítottam. A szabadidőm minden percét városnézésre fordítottam, annál is inkább, mert nem lettem volna képes a „kötelező” munkidőn túl otthon ülni.)
Nem tűnt úgy, hogy M. tanár urat kellőképpen meggyőztem volna ezért tovább kérdezősködött, többek között azt szerette volna tudni, hogy Bolognán kívül hol jártam még Olaszországban. Meséltem Friuliról, Katáról, Lucianoról, a testvériskoláról, és már épp arról akartam beszélni, hogy állítólag a friulánok esznek a legtöbb sajtot egész Olaszországban, amikor is M. tanár úr szúrós szemmel nekem szegezte a kérdést: „Friulán költőt nem ismer véletlenül?”
:-)))
És itt adtam hálát másodszor is az Égnek, ugyanis minden alkalommal, amikor a San Michele hegyen megkoszorúztuk az első világháborús emlékhelyeket, én mondtam el Giuseppe Ungaretti San Martino del Carso című versét, s bár Ungaretti nem friulán költő, Friulihoz ezer szál köti, én pedig magabiztosan, széles mosollyal beszéltem róla immár nem csak M. tanár úrhoz, hanem az összes többi felvételiztető tanárhoz is. A végén még megkértek arra, hogy mondjam el a verset nekik is, aztán mindannyian elégedetten összemosolyogtunk, és türelmetlenül vártuk az évkezdést. ;-)
Az olasz szakon eleinte nagyon jól éreztem magam, aztán amikor Giancarlo elment (mert bizony jóságos Kata egykori professzora engem is tanított) valahogy kiüresedett minden. Lelkes voltam még egy darabig, de aztán amikor láttam, hogy a legtöbb ember magasról lesz*rja az egészet, én is lelankadtam, és igyekeztem más forrásokból nyelvi tapasztalatot szerezni. Ekkor már elvállaltam kisebb-nagyobb fordításokat, tolmácsoltam néhány üzleti megbeszélésen, kulturális összejövetelen.
Akkortájt került a kezembe először olaszul Carlo Ginzburg benandantékról szóló könyve, amivel már korábban, néprajzosként is találkoztam. A benandanték Friuli tartomány jótékony mágusai voltak, akik a napfordulók éjjelén, révületbe esve, a bőséges termény érdekében, a stregonekkal vagyis a boszorkányokkal vívtak vérre menő küzdelmet. Nagyon sok hasonlóságot mutatnak az egykori magyar táltosokkal, és ez az érdekes párhuzam arra késztetett, hogy egy kicsit jobban beleássam magam a témába. (Az áskálódás eredményeként végül OTDK, majd szakdolgozat született.) De mi történt közben? Mindenféle friulán internetes fórumokon történő kérdőívkitöltés közben rengeteg érdekes embert ismertem meg: egy pordenonei néprajzkutatót, akivel azóta sajnos nem tartjuk a kapcsolatot, de megkaptam tőle az akkoriban kiadásra váró, szintén benandantékról szóló művét. Giorgiot, akinek most B&B-je van Velence-Mestrében, és aki nagyon sokat segített az apróbb nyelvhelyességi hibáim kijavításában (legutóbb azt írta, nincs többé szükségem rá ;-) éééééés a lényeg, egy ilyen fórumon ismertem meg Embert, akinek semmi de semmi köze nincs a benandantékhoz, a néprajzhoz, a kulturális mifenékhez, ugyanis totálisan reál beállítottságú.
2003 szeptember 17-én ismerkedtünk meg, október végén találkoztunk először Budapesten, és úgy váltunk el, hogy ez az egész kapcsolat a távolság, és mindenféle egyéb okok miatt valószínűleg csak barátság marad. Aztán valami mégis arra késztetett, hogy ne hagyjuk egymást „ennyiben”. Rábeszéltem, hogy jöjjön el hozzám, látogasson meg otthon. December elején eljött.
És megint kétségek közt ment el, én pedig megint kétségek közt maradtam. Aznap azonban történt valami. Már sötétedett, s valahol Budapest után járt, amikor karambolozott, s az autója teljesen összetört. Azonnal vertem a fejem a falba, az egészért magamat hibáztattam. Sohasem fogom elfelejteni azt az estét, a kétségbeesett autómentő keresést, az ezer éve nem látott barátok, ismerősök segítségét, a helyszínelő rendőr hangját a telefonban „Asszonyom, legyen szíves, igyekezzen, egyrészt mert az autó elég veszélyes helyen áll, akadályozza a forgalmat, másrészt pedig mert úgy tűnik, a férje!!! nagyon fázik.” És akkor elképzeltem, milyen lehet egy vadidegen országban állni az út szélén, sötétben, a törött autód mellett...nem ismersz senkit, azaz igen, de az a valaki vajon mit tud tenni 250 km távolságból? És egyáltalán mi a fenét keresel te itt????
Nem tudom elképzelni, mi mehet át ilyenkor az ember agyán, mindenesetre én, a vonal és az ország másik végén ekkor ébredtem rá arra, hogy én ezt az embert szeretem.
Három évvel később, október 7-én összeházasodtunk, Luciano és Kata voltak a tanúink, most pedig, három évvel később együtt várjuk Annát.
Vajon épp hetedikére vár ez az Anna gyerek? Vagy csak egyszerűen az orrunknál fogva vezet? ;-)
Készítettem babaváró kekszeket, belesütöttem az összes szeretetemet, hátha hajlandó lassan kibújni...
A vajat a liszttel elmorzsoljuk, majd az összes többi hozzávalóval együtt könnyen nyújtható tésztává gyúrjuk, és fél órára hűtőbe tesszük.
A tésztát vékonyra nyújtjuk (1-1,5 mm) tetszés szerinti formákkal kiszaggatjuk (én emberkét, pillangót, macit és virágot használtam), majd a kiszaggatott tésztát sütőpapírral kibélelt tepsibe rakjuk, és 180 fokra előmelegített sütőben készre sütjük. A már kihűlt kekszeket kedvünk, időnk, alkalom szerint dekoráljuk. :-)
Babaváró keksz 2. -
Dolcetti con glassa al punch da Miriam
Hozzávalók:
A vajat a liszttel elmorzsoljuk, majd a többi hozzávalóval együtt könnyen nyújtható tésztává gyúrjuk, és fél óráig hűtőben pihentetjük.
A tésztából ezután apró gömböket formálunk (mondjuk olyan 2 cm-nyi átmérőjűeket), amiket sütőpapírral kibélelt tepsibe sorakoztatunk. Minden egyes gömböcske közepébe, egy ceruza segítségével nem túl mély lyukat fúrunk, és 180 fokra előmelegített sütőben az egészet épp csak addig sütjük, míg halvány barnás-rózsaszínes színt kapnak.
A gömböcskék lyukjaiba egy fecskendő segítségével puncs ízű mázat vagy olvasztott csokoládét csorgatunk, és megvárjuk míg a máz ill. a csokoládé megszilárdul.
Tapasztalat: a kekszek akkor lesznek igazán szépek, ha a tésztához nagyon apró szemű kristálycukrot használunk. Még jobb, ha géppel dolgoztatjuk meg az egészet. Ilyenkor a kekszek egészen tökéletesre, mármajdnem pasticceriásra sikerednek. :-)
A padlizsánokat hosszában kb. 0,5 cm vékonyra szeleteljük, besózzuk, és egy szűrőbe téve legalább egy órán keresztül állni hagyjuk. A petrezselyemzöldet felaprítjuk, és összekeverjük 2 evőkanálnyi olívaolajjal.
Egy 26 cm-es tortaformát kivajazunk, és megszórjuk zsemlemorzsával.
A padlizsánszeleteket bordázott aljú serpenyőben zsiradék nélkül megsütjük, bekenjük a petrezselymes olívaolajjal, majd a szeleteket kissé egymásra csúsztatva, kibéleljük velük a tortaformát úgy, hogy az oldalára is jusson. (Az eredeti recept szerint a padlizsánokat bő olajban kellene kisütni, de szerintem nagyon elnehezítené az ételt, ezért döntöttem a bordázott aljú serpenyőben való elkészítés mellett.)
Az olajban kissé megpirítjuk a megtisztított, átört fokhagymgerezdeket (ha nagyon intenzív ízű, vágjuk félbe, picit pirítsuk meg az olajon, majd lelkiismeret-furdalás nélkül dobjuk ki a gerezdeket, mert sajnos nem mindenki rajong a fokhagymáért).
A fokhagymás olajhoz hozzáadjuk a paradicsomkockákat, a csípős pirospaprikát, a zöldfűszereket, a sót és a borsot, majd közepes lángon kb. 30-40 percig főzzük.
A sütőt előmelegítjük 175 fokra.
A spagettit kifőzzük, szinte még roppanósan leszűrjük, és összekeverjük a paradicsomszósszal, afélbevágott fekete olívabogyókkal és a sajtokkal, majd az egészet a padlizsánszeletekkel kibélelt tortaformába öntjük. A tetejét befedjük a megmaradt padlizsánszeletekkel, meglocsoljuk egy kevés olívaolajjal, megszórjuk a maradék zsemlemorzsával és a már előmelegíett sütőben kb. 25-30 percig sütjük.
A narancsokat és a citromot forró vízben megmostam, majd egy zöldségpucoló segítségével mindegyikről lehántottam a külső sárga héját, amit egy éles késsel a lehető legvékonyabbra aprítottam. A gyümölcsöket félbevágtam, a levüket kifacsartam, és összekevertem a felcsíkozott héjakkal, a cukorral valamint 4,5 l vízzel.
A gyümölcsök rostjait kikapartam és a magokkal együtt dupla gézlapba csomagoltam. A batyut egy fakanálra kötöttem, és belelógattam a fazékba. (Ezt a műveletet ne hagyjuk ki! A rostokban lévő pektin sűríti majd be a lekvárunkat!) Az egészet felforraltam, és 2 órán keresztül főztem.
Ezután a gézbatyut levettem a fakanálról és alaposan kinyomkodtam - két kistányér sokat segít! - majd a fazékba zuttyantottam a cukrot, és állandóan kevergetve, főztem mindaddig, míg a cukor elolvadt.
Itt jött volna az eredeti receptben is említett „kistányér-teszt”, aminek ilyenkor még tényleg semmi értelme, így kivártam a Makka által javasolt újabb 2 órát, amire én még ráhúztam egyet, aztán minden türelmemet elveszítve a vanília kikapart belsejét a lekvárba kevertem.
A már kész lekvárt megfeleztem, az egyik felét csak így, vaníliásan, a másikat 100 g kókuszreszelékkel összekeverve töltöttem üvegekbe. Az üvegeket lezártam, és szárazdunsztban hagytam kihűlni.